Volt egyszer egy iskola
Volt egyszer egy osztályom, volt padtársam is. A terembe, ahol 3 évig tanultunk, még a nap is alig sütött be. Mindennek már 15 éve.
Amikor híre ment, hogy újraindul az Evangélikus Gimnázium Aszódon, nem is volt kérdés, hol töltsem el középiskolai éveimet. Gyerekkori barátnőmet is sikerült rábeszélnem, hogy adja be a jelentkezési lapot. Soha nem felejtem el az örömöt az arcán, amikor kibontotta az értesítést, felvették.
Az első három év nagyon egyformán telt, csupán egy-két szaktanár váltotta egymást. Saját épület híján az általános iskola alagsorában kaptunk tantermet, ahol a résnyi ablakok biztosítottak ingerszegény környezetet, mi mégis szerettük. Minden nap az első három tanóránk itt volt, az utána következők az állami gimnáziumban. Mi csak a „vándorlás éveinek” neveztük ezt az időszakot.
Saját bőrünkön éreztük a vegyes fogadtatást. A városban többen szerették volna bebizonyítani, hogy se helye, se jövője egy egyházi iskolának. Törekvéseik kudarcba fulladtak. Tanáraink segítségével mi magunk mutattuk meg az ellenkezőjét, a tanulás mellett sűrűn szerepeltünk iskolai és városi rendezvényeken is.
Tanáraink nagyon szigorúak voltak mindenben, ügyeltek arra, hogy kifogástalanul öltözködjünk, viselkedjünk, ami persze nem mindig sikerült. Mi is lázadtunk a szabályok ellen, mint a legtöbb kamasz. Emlékezetesek voltak az osztályfőnöki órák, ahol néma csendben lehajtott fejjel hallgattuk osztályfőnökünket, amikor kikaptunk hanyagságunkért vagy magatartásunk miatt. A történelem órák, ahol a magyarázat és vázlatírás után legtöbbször a nevelésünk folytatódott. Emlékezetesek voltak a smink- és körömlakkmentes tornaórák szigorúan feltűzött hajjal, rengeteg lefutott körrel. A magyar órák, ahol maratoni hosszúságú jegyzeteket készítettünk. A matematika órák, amiket alig vártam, hogy a sok gyakorlás után végre új anyagot vegyünk, és sehogy sem értettem, másoknak miért okoz gondot például a logaritmus fogalma. Emlékezetesek voltak igazgató úr földrajz órái, mert mindig hallottunk valami újdonságot és érdekességet. A biológia, fizika és kémia órák, ahol az egri tanár urak tapasztalata és szaktudása tiszteletre ösztönzött. A nyelvi órák, mert mindig féltünk, hogy kiderül, mennyire gyenge a nyelvtudásunk. Emlékezetesek voltak az áhítatok, a hittan órák, a sok ének és ima.
Utolsó évre kinőttük a helyünket, felépült a gimnázium új épülete a Régész utcában. Nagyon büszkék voltunk, amikor végre birtokba vehettük. Az emeleten kaptunk osztálytermet, ahonnan csodálatos volt a kilátás, és a nap is szinte egész délelőtt besütött. Nem volt még tornatermünk és udvarunk sem. Az aulában tornáztunk, és a ma már beépült Fesztivál térre jártunk futni.
Hamar elrepült az utolsó év, és máris a szalagavatón, ballagáson majd az érettségin találtuk magunkat. A szóbeli érettségiről élnek bennem legerősebben az emlékek. Berzsenyit magyarból, Hunyadi Mátyást történelemből, biológiából a legszebb tételt kaptam, a szívről kellett beszélnem. Amikor megkaptam az érettségi bizonyítványom, új céljaim lettek. Nem nyugodtam bele, hogy csak egy évet járhattam az új épületbe, megfogadtam, hogy lesz még közöm az iskolához. Itt szeretnék tanítani. Az egyetemi éveim alatt ez a gondolat segített át sok vizsgán, szigorlaton és az államvizsgán is. Az ELTE-n matematika tanári szakon megtapasztalhattam, hogy mennyire magára marad az ember, nincs osztályfőnök, hiányoznak a jó szándékú szaktanárok, akik egyengetik az útjainkat. Sokan azt hiszik, mennyire jobb lesz az érettségi utáni önálló élet. Pedig az a pár gondtalan középiskolai év az ember életében a legszebb, legmeghatározóbb időszak.
Még az államvizsgán sem voltam túl, máris jelentkeztem a gimnáziumba, pedig nem is hirdettek állást. Éppen három matematikát tanító kolléganő is babát várt, így szükség volt rám. Először három osztályban, fél év múlva már hat osztályban tanítottam. Második évben osztályfőnök lettem, a következő tanévben már a saját osztályom ballagott. Az egykori tanáraimból kollégák, közülük néhányan barátok lettek. Ezúton is köszönöm nekik a sok segítséget, amivel elindítottak a pályán.
Az egykori osztálytársak szétszéledtek. Néhányan tartjuk a kapcsolatot, a többiekről az internet közösségi oldalai adnak néhány információt. Sokan már családosak, gyereket nevelnek, ahogyan én is.
Idén szeptemberben új tanév kezdődik, nekem tanárként már a hetedik. Amikor majd visszamegyek tanítani, újra lesz osztályom, lesz padtársam is, és egész nap besüt majd a nap a tanáriba.
Berta Nóra
Aszód, 2009. április