Néhány iskolatársammal részt vettünk a 2016-os Drexler Győző Iskolai Történelempályázaton, amelynek egyik témája volt: a II. világháború családom emlékezetében. Ebben a pályázatban be kellett mutatnunk a II. világháborút és egy interjút kellett készíteni egyik, akkor élő családtagunkkal.  Ebben a kategóriában nem lett 3. helyezett, hanem akik kiemelkedő interjút írtak, különdíjban részesítették őket. Tanulmányi kirándulást tehettek – mind a 12 diák -, az Országos Széchényi Könyvtárba és a Magyar Nemzeti Levéltárba.

  Az intézményekbe 2016.05.19-én tettünk látogatást. Először az Országos Széchenyi Könyvtárat nézhettük meg. Őszintén szólva, én még sose láttam és nagyon kíváncsi voltam rá. Az osztálytársam, aki szintén eljöhetett velünk nagyon boldog volt, hisz még magát a budai várat sem látta. A könyvtár hatalmas volt. Mikor beléptünk két nagy szobor fogadott minket. Láthattuk az alapító által (gróf Széchényi Ferenc) felajánlott könyveket is. Ami számomra nagyon érdekes volt az, ahogy a könyveket felhozzák a raktárakból, egy egyszerű, mondhatni kis „vonat hálózat” szállítja a könyveket az olvasóterembe. A könyvtár modern részei után megnézhettük az egyik olyan termet, ahol a régi könyveket tartják, restaurálják. Maradandó élmény volt több száz éves könyveket látni és megérinteni.  Nagyságuk, borításuk, illatuk, és oldallapjaik egészen mások voltak, mint a mai könyveké. Az, hogy ilyen könyvek még fenn maradtak hihetetlen egy olyan generáció számára, mint amilyen én is vagyok, akik a modern technológia korábban kezdtek felnőni (pedig én még szeretek olvasni). Szerintem fontos, hogy ezeket a könyveket megőrizzük a jövő kor számára, hisz rengeteg dolgot tanulhatnak/tanulhatunk belőlük.

  Második megállónk a Nemzeti Levéltár volt. Itt híres emberek aláírásait tekinthettük meg. Igazából erről nem nagyon tudok mit írni; el kell menni, meg kell nézni. A tárlatvezetőnk rengeteg érdekes dolgot mesélt az aláírásokkal kapcsolatban. Láthattam olyan nagy emberek kézírásait, mint: Ferenc József, Mária Terézia, Albert Einstein, Ady Endre, Kádár János és – igaz őt nem tartom nagy embernek, mégis történelmi szemmel fontos személy -, Hitler aláírását is.

  Számomra felejthetetlen volt ez a kirándulás és úgy gondolom ezt az iskolatársaim is mondhatják, annak ellenére, hogy nagyon elfáradtunk a végére.

Novák Zsuzsanna 11.B

Az Evangélikus Gimnázium épülete 1772-1931. között. Az emeletet 1872-ben építették rá. Ma a Városi Múzeumnak ad otthont.

 

Az Evangélikus Gimnázium új épülete 1931-ben került átadásra. Napjainkban a Petőfi Sándor Gimnázium, Gépészeti Szakközépiskola és Kollégiumnak ad otthont.

 

A Gimnázium jelenlegi épülete, amelyet 1997-ben adtak át.

Az első világháborút követően az Intézet igyekezett a lehető leggyorsabban visszatérni a megszokott kerékvágásba. Az iskola új célokat tűzött ki, ilyen volt például a magyarság pártolása, amit a magyar irodalom tiszteletétől a magyar tanszerek használatán át a magyar ipar támogatásáig terjedt.  Igyekeztek előremozdítani a nyelvoktatást is. A németet kötelezően, a franciát pedig válaszhatóan tanulhatták a diákok. Nagy hangsúlyt fektettek ezek mellett a kézimunkában való jártasság megtanulására és az udvarias társalgás elsajátítására. Ám mindezek fejlődését beárnyékolta az egyre közeledő háborús fenyegetettség. 1938-től bevezették a légoltalmi oktatást, majd 1940-ben már riasztó jelre kellett az óvóhelyre vonulni.  Mindezek ellenére 1942-ben hosszú előkészületek után megtartották az 50 éves jubileumi ünnepséget. A hangulatot viszont már itt is beárnyékolta a háború egyre közeledő felhője.

A háború csupán távoli fenyegetésnek tűnt az Intézmény tanárai és diákjai számára egészen 1944. szeptember 10.-ig, azaz a hatvani pályaudvar lebombázásig, ami az aszódi állomáson tovább folytatódott. A bombázás ideje egy vasárnapra esett, az Intézmény összes tagja a szokásos tanévnyitó Istentiszteleten ült, mikor a szirénák hangja az ellenséges bombázok közeledtét jelezte. A következő hetekben a pedagógusok és növendékek egyre gyakrabban használták a pincéket menedékként, akárhányszor felharsant a sziréna hangja, menekültek le. A tanárok nyugtalanok voltak, aggódtak, hogy mi lesz a diákokkal – főleg a távolról érkezettekkel-, ha a front eléri Aszód városát is. 1944. október 15-én Horthy rádióbeszéde után az Intézet, követve az elemi iskolát és a gimnáziumot kiürült. A szülők az utolsó vonatokkal hazavitték lányaikat, az épület teljesen elnéptelenedett.

 Az épületet először a háború elöl menekülők lakták be kis ideig. Nem sokkal később a németek használták elsősegély-helynek a központi épületek némelyikét. Télen végül jöttek az oroszok. Először fiatal katonák kiképzése folyt itt, majd 1944. december 20-tól hadikórházat alakítottak ki a sérült katonák részére. Az orosz városparancsnokság többször sürgette dr. Sümeghy Istvánné tanárnőt, hogy kezdjék meg újra a polgári iskolák üzemelését. Ez azonban a tanárnők hiányában meglehetősen nehéz feladat volt. Először a gimnáziumot nyitották meg a diákok előtt, majd az elemi iskolát. Helyhiány viszont páros napokon csak a 3-4. osztályosok, páratlan napokon pedig csak 1 1-12. osztályosok járhattak iskolába.
Habár 1945 tavaszától az egykori Intézet tanárnői elkezdtek visszatérni Aszódra, az internátus újbóli megnyitásáról szó sem lehetett. A német nyelvet tilos volt tanítani, csak az orosz volt az elfogadott. Oroszul viszont egyik tanárnő sem beszélt, akiket pedig Kolofont Erzsébet igazgatónő megkér, mind nemet mondtak. Bár a kórházat 1945 novemberében felszámolták, az épület használhatatlan volt iskolai célokra. Az internátus berendezése tönkrement, a könyvtár és irattár részben eltűnt, a bútorokból csak törött fadarabok maradtak. 1946 tavaszán a tanárnők a növendékek és szülők segítségével az Intézet helyreállításába kezdtek, a hosszú, lassú folyamat pedig meghozta az eredményét, a következő tanévet már tűrhető állapotok között kezdték meg a nebulók. Azonban az 1946-os parlamenti általános iskola törvénybefoglalásáva, a gimnázium beolvadt az újonnan létrejött általános iskolával. Az oktatás továbbra is evangélikus szellemiségben folyt Kolofont Erzsébet vezetésével, mégis elvesztette a volt leánynevelő eredeti rendeltetését. A következő év őszén Kolofont Erzsébet megvált igazgatói pozíciójától és nyugdíjba vonult. Ekkora azonban már igazi általános iskolaként üzemelt az intézmény. 1948 nyarán az államosítás tett pontot az egykor virágzó, ám viharos éveket is megélt Intézmény végére.

 Összefoglalta: Lados Alexandra 9.d

A Drexler Győző történelempályázat eredményeit már megismerhette a diákság az iskolai Petőfi-napon (2016.márc.11.) Most közzétesszük, hogy többen is tudomást szerezzenek kiváló munkájukról. Hagyományosan 3 téma közül választhattak az esszéírók.

Az első témában az oral history módszere került előtérbe, mivel a II. világháború történéseit kellett nyomon követniük a család, rokonság körében. 1.helyezett: Sztrehovszki Diána 11.c, a II. helyezett Rosenberger Ármin 11. d osztályos tanulók. Ugyanakkor kiváló interjúk és nagyszerű családtörténetek születtek a következő tanulók tollából: D. Tóth Zsófia, Fülöp Dóra, Garczik Anna, Kalina Simon, Kerek Borbála, Mitru Nikolett, Novák Zsuzsanna, Péter Judit és Szabó Tamás.

A 2. téma hagyományos kutatói eszközöket igényelt, szép munkák születtek báró Podmaniczky Frigyes fővárost fejlesztő munkájáról. I. helyezett: Gregus Bence 11.b, II. helyezett: Pavkó Natália 9.a, III. helyezett: Karácsony Anna 9.d osztályos tanulók. Emléklapot kapott Csámpai Attila és Papp Bence kutatók.

Végül a 3. téma, szokás szerint a gimnázium életéhez kapcsolódott, vagyis milyen volt a II. világháború idején az iskola működése, zavartalan volt-e az oktatás, kik kaptak behívót a tanárok, diákok közül? A klasszikus kutatói módszerek mellett sor került az öregdiákokkal korábban készült interjúk elemzésére is. Az I. helyezett: Bálint Fruzsina 11. b, II. helyezett: Kékkő Dóra 11. d, III. helyezett: Soós Anna 9. d osztályos tanulók.

A Petőfi-napon érdekes, logikusan összeállított előadásokat hallottunk pl. Sztrehovszki Diától, Rosenberger Ármintól, Karácsony Annától, Kékkő Dórától. Gratulálunk a diákoknak a szép teljesítményükért!

Debrődiné Dobóczy Mária, szervező

Nem hinném, hogy a világ legjobb gimnáziumába jártam, de a világ összes gimnáziuma közül nekem egyedül az Evangélikus Egyház Aszódi Petőfi Gimnáziuma hiányzik. Talán nem is lehetne ez másképp, tekintve, hogy sem magaviseleti, sem teljesítménybeli problémák miatt nem tanácsoltak el, s így ki sem próbáltam más középiskolát!

A tréfát félretéve, döbbenten vettem észre, hogy a nyolc év alatt semmit sem jegyeztem fel a naplómba arról, milyen gimnazistának lenni. Azért szeretek írni, mert így nem felejtek el fontos pillanatokat, benyomásokat és érzéseket, s később módomban áll a megörökített tapasztalatokon keresztül eligazodni az aktuális problémáimon. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy visszafordíthatatlanul feledésbe veszett minden emlékem a gimnáziumról és így szorult helyzetemben kénytelen leszek közhelyes mondatokat megfogalmazni a továbbiakban, szükségesnek tartom megemlíteni egy elsőéves egyetemista legújabb bölcsességét: „Ami van, az előhozza azt, ami volt”.

Most ugyanis, hogy senkire sem háríthatom át a felelősséget, hogy a tárgyfelvételi időszakban nekem kell megoldást találni arra, hogyan lehetek egy időben két helyen, hogy egy-egy vizsgámra több ezer oldalt kell elolvasnom, és ha kérdésem van azt hetven ember előtt kell feltennem, s olyan embernek, akinek a válasza nagy valószínűséggel még inkább összezavar… ha lekésem a buszt, vagy el sem indul a vonat, senki nem veszi észre, hogy nem vagyok ott az órán, legfeljebb egy hosszú, fontos papírról hiányzik a nevem… most, hogy nem csodálkozik körülöttem senki azon, ha kicsit bonyolultabb fejben kiszámítani a féléves átlagomat, hogy a körülöttem ülők nevén gondolkodnom kell, hogy minden reggel azon töprengek, hogy aznap Budapest épp melyik kerületét kell megtalálnom, vagy az, hogy minden nap ki kell találnom, hogy mit egyek ebédre és hogy hol, lassan, de annál tisztábban visszahozza a gimnáziumi lét gimnazisták számára hihetetlen egyszerűségét.

Az utóbbi mondatban felsorolt dolgok igazából elsősorban a sokáig dédelgetett hiúságomnak,  lustaságomnak és gyávaságomnak tűnnek fel. Hogy mi az, ami nekem hiányzik, kiderül a naplómból. A naplóm ugyanis tele van nevekkel: tanárok és diákok neveivel. Nyolc év alatt sok mindenre megtanítottak, s mi az mindebből, amire ma a leginkább szükségem van? Például az, hogy legyek bátor kimondani olyan szavakat, mint a hit vagy a szeretet, vagy az, hogy legyek igényes utánajárni a dolgoknak, mielőtt elhamarkodottan véleménytformálnék, hogy merjek segítségetkérni a segítőkész emberektől, és tudjam vállalni, ha kell a csöndbenmaradást is, hogy ne adjam fel azt, ami elsőre nem sikerül, s hogy legyek figyelmes előre köszönni és soha ne késlekedjek megelőlegezni egy-egy mosolyt…

Az az igazság, hogy most vagyok igazán hálás Istennek azért, hogy az Evangélikus Gimnáziumba járhattam, mikor már nem mondhatom el ezt minden nap azoknak, akiket megillet a köszönet. Bízom benne, hogy ez a pár sor törleszt valamit az adósságomból!

Kovács Janka Tímea:

Aszód, 2009. március 7.