Memoir

Nem hinném, hogy a világ legjobb gimnáziumába jártam, de a világ összes gimnáziuma közül nekem egyedül az Evangélikus Egyház Aszódi Petőfi Gimnáziuma hiányzik. Talán nem is lehetne ez másképp, tekintve, hogy sem magaviseleti, sem teljesítménybeli problémák miatt nem tanácsoltak el, s így ki sem próbáltam más középiskolát!

A tréfát félretéve, döbbenten vettem észre, hogy a nyolc év alatt semmit sem jegyeztem fel a naplómba arról, milyen gimnazistának lenni. Azért szeretek írni, mert így nem felejtek el fontos pillanatokat, benyomásokat és érzéseket, s később módomban áll a megörökített tapasztalatokon keresztül eligazodni az aktuális problémáimon. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy visszafordíthatatlanul feledésbe veszett minden emlékem a gimnáziumról és így szorult helyzetemben kénytelen leszek közhelyes mondatokat megfogalmazni a továbbiakban, szükségesnek tartom megemlíteni egy elsőéves egyetemista legújabb bölcsességét: „Ami van, az előhozza azt, ami volt”.

Most ugyanis, hogy senkire sem háríthatom át a felelősséget, hogy a tárgyfelvételi időszakban nekem kell megoldást találni arra, hogyan lehetek egy időben két helyen, hogy egy-egy vizsgámra több ezer oldalt kell elolvasnom, és ha kérdésem van azt hetven ember előtt kell feltennem, s olyan embernek, akinek a válasza nagy valószínűséggel még inkább összezavar… ha lekésem a buszt, vagy el sem indul a vonat, senki nem veszi észre, hogy nem vagyok ott az órán, legfeljebb egy hosszú, fontos papírról hiányzik a nevem… most, hogy nem csodálkozik körülöttem senki azon, ha kicsit bonyolultabb fejben kiszámítani a féléves átlagomat, hogy a körülöttem ülők nevén gondolkodnom kell, hogy minden reggel azon töprengek, hogy aznap Budapest épp melyik kerületét kell megtalálnom, vagy az, hogy minden nap ki kell találnom, hogy mit egyek ebédre és hogy hol, lassan, de annál tisztábban visszahozza a gimnáziumi lét gimnazisták számára hihetetlen egyszerűségét.

Az utóbbi mondatban felsorolt dolgok igazából elsősorban a sokáig dédelgetett hiúságomnak,  lustaságomnak és gyávaságomnak tűnnek fel. Hogy mi az, ami nekem hiányzik, kiderül a naplómból. A naplóm ugyanis tele van nevekkel: tanárok és diákok neveivel. Nyolc év alatt sok mindenre megtanítottak, s mi az mindebből, amire ma a leginkább szükségem van? Például az, hogy legyek bátor kimondani olyan szavakat, mint a hit vagy a szeretet, vagy az, hogy legyek igényes utánajárni a dolgoknak, mielőtt elhamarkodottan véleménytformálnék, hogy merjek segítségetkérni a segítőkész emberektől, és tudjam vállalni, ha kell a csöndbenmaradást is, hogy ne adjam fel azt, ami elsőre nem sikerül, s hogy legyek figyelmes előre köszönni és soha ne késlekedjek megelőlegezni egy-egy mosolyt…

Az az igazság, hogy most vagyok igazán hálás Istennek azért, hogy az Evangélikus Gimnáziumba járhattam, mikor már nem mondhatom el ezt minden nap azoknak, akiket megillet a köszönet. Bízom benne, hogy ez a pár sor törleszt valamit az adósságomból!

Kovács Janka Tímea:

timi

Aszód, 2009. március 7.